Először arra gondoltam, hogy ebben az írásomban lefikázom azokat a kocsmárosokat, akik a koncert napján elért bevétellel arányosan fizetik ki a zenészeket, miközben arról papolnak, hogy a felelősség közös, a muzsikusnak is részt kell vállalni belőle. De ezt már sokan megtették, no meg annyira röhejes dolog ez, hogy szóra sem érdemes. Ezek a kocsmák lassan elsorvadnak, és maradnak azok, akik hosszútávon gondolkodnak, és nem mennyiségi, hanem értékközvetítő szemléletük van. Pont.
Írok inkább arról, hogy itt vagyok Vácott. Régen jártam erre, hiányzott is kicsit. Leginkább a srácok hiányoztak. Velük voltam Dubaiban. Tegnap zenéltünk egyet itt a Szimplavében. Az nem volt olyan jó, de ez most lényegtelen és mellékes.
A lényeg, hogy ülök egy konyhában, készül mellettem a rakott krumpli, melegíti a lábamat a konvektor. Kinn hét ágra süt a nap, a nagyszobából barokk csellózene szól. A pesti nagy pörgés közepén egy kis nyugis sziget ez.
És elkap ilyenkor a vágy a nyugalomra. A vidéki lét olyan dolgaira, hogy pl. mindenre van idő. Na, de nem úgy, hogy minden sokáig tart. Inkább úgy, hogy a nagy nyugalomban időtlenség honol. Ha úgy nézzük honvágyam van.
Még csak három hónapja vagyok a nagyvárosban, de már most máshogyan tekintek Pécsre, a "vidékre". Kicsit felértékelődött nekem. Régebben sokat használtam, de most a vitrinben őrzöm, csak néha veszem elő. Leporolgatom, visszateszem, aztán megyek a dolgomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése